IX.

Most már csak imádkoznia kellett, hogy Teal otthon legyen. Simon az órájára pillantott, míg az összekötésre várt. Mr. Tealnek nem voltak a munkáján kívül más irányú elfoglaltságai, és ebben az órában bizonyosan családi tűzhelye mellett ül, rágógumit fogyaszt, és csinálja, amit ilyenkor a házias főfelügyelők csinálni szoktak. És míg az Angyal visszatartotta a lélegzetét, a meghitt álmos hang jelentkezett a telefonban.

– Halló.

– Halló – mondta Simon. – Itt az Angyal.

Egy pillanatnyi szünet.

– Mit akar? – kérdezte Teal mérgesen.

– Én jól vagyok – felelte az Angyal. – Beszélhetek Patriciával?

– Nincs itt.

Simon szívott a cigarettájából.

– Oh, halló, Pat. Hogy vagy?

– Mondom, hogy nincs itt – kiabált a detektív – , miért lenne? Elég bajom van…

– Jól érzem magam drágám – folytatta az Angyal –, most Quintanánál vagyok.

– Hol?

– Luis Quintanánál… Cambridge Square 319.

– Nézzen ide – mondta Teal hörögve –, ha ez megint valami hülye vicc…

– Megbeszéltem vele a dolgokat – mondta az Angyal –, és benne van az üzletben. Megmondtam neki, hogy kussolni fogunk arról, hogy Urivetzky életben van; és a hamisított amerikai kötvényekről, és hogy Perez meggyilkolta Inglestont – mindezt negyvenezer fontért. Szerintem elég tisztességes alku, mit szóltok hozzá ti?

Újabb pillanatnyi szünet, aztán ismét megszólalt Teal, de most már más hangon;

– Hozzám beszél?

– Igen, kedves. Most a dolgozószobában vagyok, és kész azonnal átadni a pénzt. Csak egy feltétel van. Tudja, hogy ti is tudtok ezekről a dolgokról, és így szeretné, ha mind eljönnétek, és aláírnátok a szerződést, hogy mind befogjuk a szánkat. Azt hiszem, ebbe bele kell mennünk.

– Azt akarja, hogy eljöjjek a Cambridge Square 319 alá? – kérdezte Teal lassan.

– Igen, Pat. Azonnal. Quintana ezt így akarja, és nem lehet vitatkozni vele.

– Hozzak segítséget?

– Hogyne, a többi fiút is. Szeretné, ha mind aláírnánk. Nem kell bejelenteni magatokat… már várni fognak. Jöttök?

– Magát most sakkban tartják, ugye? – kérdezte Teal intelligensen.

– Ez az – felelte az Angyal. – Minél gyorsabban kedves. Bye bye!

Visszatette a kagylót, és megelégedett mosollyal arrébb tolta a készüléket.

– Néhány perc múlva itt lesznek – jelentette ki.

Urivetzky szétkulcsolta kezeit és hátradőlt; s Perez, aki ugyanennek a széknek karfájára ült, keresztbe vetette lábait, és elővett egy cigarettát. Quintana bólintott, és a revolvert az asztalra tette, ahol még mindig elég közel feküdt. Minden egyes mozdulatuk ki nem mondott győzelemről beszélt, ami csak megerősítette az Angyal következtetéseit – ha ugyan erre szüksége volt. Mintha három pók várt volna a legyekre.

Egyikük sem szólalt meg. Elernyedt csönd telepedett közéjük, amiben kéjesen várták a saját okosságuk érlelte gyümölcsöket.

Az Angyal maga nem sajnálta, hogy nem kell társalgásba merülnie. Kényelmesen elhelyezkedett a székében, és külső nyugalma és higgadtsága még meggyőzőbb volt, mint az övék: fejét hátrahajtotta, s egymásba kapcsolódó füstkarikákat fújt a mennyezet felé, míg képzeletben végigkísérte útján azt a gépezetet, amit az ő telefonálása mozgásba hozott.

Teal most függeszti fel a kagylót egy másik hívás után. Lerúgta papucsait, és kezd vesződni a cipőfűző makacsságával. És valahol az Embankment kormos épületében a Scotland Yardon, az elhagyatott folyosókon hirtelen nyüzsgés támad, és hatalmas, nehéz csizmájú emberek kezdik begombolni kabátjaikat, s nyúlnak prózai, de tiszteletreméltó sisakjuk után; egy-két autó motorja indul meg, kerül körben az udvaron és áll a bejárat elé; a gép minden izgalom nélkül dolgozik; egy ember hirtelen leteszi söröskancsóját a kantinban és fölszalad a lépcsőn. Talán valahol hampsteadi otthonában egy rendőrkapitány néz mérgesen a telefonba, és csavargatja bajuszát: „Igen, hát nem tudom… Igen, de… ez kényes dolog… nemzetközi komplikációk… a belügyminiszter… Külügyi Hivatalt is… Igen, tudom, hogy valamit tenni kell, de… Kötvények?… Gyilkosság? Hamisítás?… Nem tudom… diszkréció… elővigyázat… nem hivatalosan!… Well, az istenért legyenek óvatosak…” És Teal ott áll a lépcsőn, kezét az övébe akasztja, és vár, míg az autók meg nem érkeznek, beszáll egy rövid bólintással, tovarobognak, keresztülvágnak a forgalmon, a szolid, egyáltalán nem romantikus emberekkel megtöltött rendőrségi kocsi… Most már jó ideje úton lehetnek – nem tart sokáig a Victoriától, ahol Teal lakása van, hogy a Cambridge Square-re érjenek. Mindez most történik Londonban, a szűk utcákban, a lüktető városban, míg az izgalom keresői ellepik a színházakat és mozikat, karcsú asszonyok és férfiak táncolnak a túltömött táncparketten, közömbös tömegek törtetnek a fényes lámpák alatt, és surrannak a csöndes mellékutcákban. Mindez London mély, egyhangú mormolása mellett történik, ami áthatol még a csukott ablakokon és vastag falakon is, az élet folyamatos menete, amit senki sem venne észre, csak ha megállna; amiből csak néha jött, mint a rideg valóságra emlékeztető hirtelen mementó, egy kocsi tülkölése, vagy fékek csikorgása…

Az idő elég gyorsan múlik, gondolta Simon, és órájára nézett. Most már minden pillanatban itt lehetnek. És aztán baja lesz majd neki is, másnak is. Még mindig bűnös volt a betörésben, és bizonyos adatok eltitkolásában. És előtte feküdt az asztalon negyvenezer font: készpénzben, amit minden jól megszervezett kalózkonszern fel tudná használni.

A körülményekhez képest csak ezt az egy dolgot tehette. Teal főfelügyelő pedig, akinek feje nem tömör elefántcsontból van a keménykalapja határai között, elég okos volt ahhoz, hogy megértse, mit kíván tőle, és milyen helyzetben van az Angyal…

Talán épp ebben a pillanatban örvendezik Teal, hogy életében először, az Angyal hozzá és a Törvény őfelségéhez könyörgött, és minden bizonnyal már formálgatja magában a szarkasztikus megjegyzéseket, amikkel majd visszaadja az Angyalnak összes sértéseit. Erre a vizitre aztán nem kell majd a rendőrkapitánynak felbátorítania Mr. Tealt…

De az Angyal megtette, amit Quintana akart. És erre, a siker biztosra vétele után, beállott az ellenfélen a demoralizáló hatás. Az éberség vékony élűre fent kése, amin az Angyal élete függött, megtompult – csak kicsit ugyan, ezt tudta, de felsőbbrendű fontossággal.

Quintana előre-hátra hintázott székében, és kezével az asztal szélére támaszkodott. Urivetzky hátradőlt, mint az Angyal, kezeit összekulcsolta és mély gondolatokba merült. Perez elterpeszkedett, cigarettája nedvesen lógott a szája széléről, és kezét zsebrevágta. De Simon tudta, hogy az egyikben töltött fegyver is van.

Ebben a pillanatban, a tökéletes csöndben, az Angyal halk lépteket hallott kívülről. Utána hirtelen kopogtak az ajtón.

Az egyik szolga volt.

– Emberek vannak lent – kezdte spanyolul – , akik nem akarják megmondani a nevüket, de azt mondják, hogy már várni méltóztatik őket.

– Hányan vannak? – kérdezte Quintana anélkül, hogy abbahagyta volna a hintázást.

– Négyen.

– Jöjjenek föl.

A felszín alatt a feszültség ismét érződött a szobában, még Perez és Urivetzky apró mozdulatain is meglátszott. Csak az Angyal nem mozdult hanyag helyzetéből; de bal keze a szék karfáján észrevétlenül megmérte, milyen erőre van szüksége, hogy hirtelen előredobja magát.

A szobában csak egy, a mennyezetről lefüggesztett árnyékolt körte égett. Ahogy hátradőlt, pontosan látta a villanykörtét, a festett ellenző alatt.

Quintana Perezhez fordult.

– Motozza meg őket, mielőtt bejönnek.

Perez üres szemében jóváhagyás tüze égett. Felállt és kisiklott az ajtón. A folyosón közeledtek a lépések.

Quintana az Angyalra nézett.

– Csak formaság, de óvatosnak kell lennünk. Csak hárman vagyunk.

Most már csak ketten maradtak, és Quintana még mindig ujjaival támaszkodott az asztal szélének, olyan helyzetben, ami egy töredéknyi idővel tovább késleltetné a cselekvésben, mintha egyenesen ülne. Az esélyek utolsó életbevágó tényezője kiküszöböltetett, mikor Perez elhagyta a szobát…

Az Angyal még lustábban helyezkedett el a székben, míg balkeze erőteljesebben ragadta meg a karfát. Cigarettatárcáját céltalanul lóbálta.

– Hát persze – mondta érthetőn –, ez engem nem nagyon izgat. Csak Graham esete érdekel. A rendőrség esetleg azt gondolhatja, hogy ő gyilkolta meg Inglestont. Mi tudjuk, hogy Perez tette…

– Aligha nevezném gyilkosságnak – felelte Quintana, s bár nem tett külön erőfeszítést, hogy hangosan beszéljen, mégis minden szót tisztán lehetett hallani az ajtó előtt. – Ingleston áruló volt, és az árulókat ki kell végezni. Perez csupán végrehajtotta ítéletünket.

– Csak ezt akartam tudni – mondta az Angyal, és gyors csuklómozdulattal eldobta a cigarettatárcáját, hogy az mint ezüst villanás repült az asztal felett lógó villanykörte irányába.

A szétpattant körte revolverlövésként hatott a csöndben, és ezután tökéletes és vakító sötétség vette körül őket, amit csak később tört meg a folyosóról beszűrődő fény. És eközben az Angyal élő menydörgésként vágódott elő a székéből.

Elérte az asztalon fekvő pénzköteget, mialatt a tárcája nekivágódott a villanykörtének, és már a zsebében volt, mikor az a földre esett. Quintana először revolvere után nyúlt, de elvesztette az egyensúlyát, és tehermentesítenie kellett az ujjait, mielőtt megragadhatta volna a fegyvert. Ezért egy másodpercet vesztett – ami miatt mindent elvesztett. – Ahogy Quintana felemelte a revolvert, Simon tovább száguldott még mindig ugyanazzal a mozdulattal, amivel zsebre tette a pénzt, de ezúttal minden ereje és súlya a bal öklében összpontosult. Az ökle pontosan és centrálisan Quintana orrába ütközött. Valami megpattant mint a tojáshéj, és Simon érezte, hogy a bütykei meleg és puha pépbe ütköznek.

Quintana hátraesett, lába a levegőben kaszált, és az egész széket magával vitte. Az Angyalt saját lendülete félig keresztüldobta az asztalon, átbukott rajta, és az összekötő ajtó felé ugrott.

Urivetzky utána kapott, Simon megfordult és behúzott jobb öklével az ember állára, aztán továbbszaladt, szinte az egész ismét egy mozdulatába került csak. Egy pillanattal később már bevágta maga mögött az ajtót, és keresztülrobogott a fogadótermen, hogy kijusson az ablakon a szabadba. A ház mélyéből alig hallható elfojtott kiáltás követte.

Kint a Cambridge Square környéke olyan nyugodtnak látszott, mint mindig, de Simon tudta, hogy ez nem fog soká tartani. Ezúttal nem a fát választotta, hanem egyik kezét a párkányra tette, és kiugrott az űrbe. Húsz lábnyit esett, behajlított térddel és leguggolva, hogy elhárítsa az ütést, aztán fürgén felugrott és a falhoz szaladt. Ismét macskaszerű ügyességgel mászott át rajta; és a Jószerencse kegyéből még az utca másik oldala is elhagyott volt. Simon balra fordult jobb helyett, ahol Peter Quentin várt a kocsival, azért, hogy ne kelljen elmennie a ház előtt, és mielőtt az első üldöző hangok felharsantak volna, már nyugodtan megkerülte a sarkot, akárha egy békés polgár mendegélne hazafelé.

Két háztömbnyit ment visszafelé, hogy a kocsi mögül tűnjék elő, és ahogy végigment a Cambridge Squaren, vigyázott, hogy a kocsi eltakarja őt a ház kapujától, mindaddig, míg hirtelen meg nem kerülte és be nem ugrott.

– Már kezdtem hazamenni – jegyezte meg Peter, ahogy elindította a kocsit a járda mellől – láttam, hogy néhány kocsi jelenik meg egypár perccel előbb, és gondoltam, hogy érted jönnek, én pedig mehetek haza.

– Talán egy betörőt kerestek – mondta az Angyal, és átadta Peter válla fölött a pénzköteget. – Rejtsd ezt el nekem, jó? Negyvenezer font, tehát ne veszítsd el. Minél előbb ásd el valahova… ma este jobb, ha nincs nálam, mert Claud Eustace biztosan keresni fogja.

A kocsi egy kicsit megingott, amikor Peter átvette a pénzt és zsebre vágta.

– Ezt azért adták, hogy megszabaduljanak tőled? – kérdezte elhaló hangon.

– Többé-kevésbé. – Az Angyal bebújt a fekete felöltőbe, és felrakta patriarkális fehérségű szőrzetét. – Most taposs a gázba, és gyerünk haza. És még mielőtt kiszednétek engem innen, szólj Sam Outrellnek, hogy telefonáljon az apjának hogy rohanjon át a Cornwall House-ba a hátsóbejáraton át, míg Orace meg én kidobjuk az ál-telefonszerelőket, – mert úgy érzem, még nagy vita lesz Joshua Pond körül!